Európai Családtudományi Szemle

Úgy egy évvel ezelőtt történhetett, hogy ültem a fodrásznál és beszélgettem a fodrásznővel, és amint ez ilyenkor lenni szokott, a család, a gyerekek is szóba kerültek. Nagy egyetértésben elcsevegtünk hasonló korú gyermekeinkről, amikor a fodrásznő megkérdezte, hogy nekem hány van, mert neki egy. Mondtam, hogy hat. Erre hirtelen felkacagott, amitől zavarba jött, majd percekig nem bírta elfojtani ideges nevetgélését. Eleinte nem törődtem vele, nem szokatlan az ilyen reakció, de ez most más volt és egy idő után kezdtem kínosan érezni magam. Akkor és ott fordult meg először komolyan a fejemben, hogy mi van, ha ez tényleg nem normális. Nagykovácsiban élünk,...

About a year ago, I was sitting at the hairdresser’s chatting with the hairdresser, and—as often happens—the topic of family and children came up. We were amiably talking about our similarly aged kids when she asked how many I had, since she had one. I said six. She suddenly burst out laughing, then grew embarrassed, and for minutes could not suppress her nervous giggling. At first I didn’t mind; such reactions are not unusual, but this one was different, and after a while I began to feel uncomfortable. That was the first time I seriously wondered whether this really isn’t normal...